Sportpályánk névadója: Porcsalmi Lajos

1919-ben született Törökszentmiklóson gazdálkodó családban. Gimnáziumi tanulmányait Mezőtúron végezte, ott kötelezte el magát egész életre szólóan a sporttal. 1937-ben már a Nagykun Viadalon győztes torna csapat tagja, majd élethivatásául választja a testnevelő tanári pályát.

Rövid kitérő – szatmárnémeti és budapesti gimnáziumi tanárság – után 1945-től 1962-ig élt és dolgozott Kisújszálláson, majd nyugdíjazásáig Szolnokon.

1995-ben bekövetkezett halála után így emlékezett meg róla tanítványa, majd munkatársa dr.Vincze Sándor: (részletek az 1996. évi Kisújszállás és Vidéke Nagykun Kalendáriumban megjelent „… mindig visszavágyva” című írásból).

Egy derűs életszemléletű, nagyszerű pedagógustól, egy kiváló testnevelő tanártól vettünk búcsút 1995-ben, aki csaknem negyven éves pályájának túlnyomó részét két helyen, a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnáziumban és diákotthonában, továbbá a megyei művelődési osztályon töltötte.

Olyan kollégánktól köszöntünk el, akinek tevékenysége Kisújszálláson megoszlott a testnevelés sikeres tanítása, a sportversenyek szervezése, lebonyolítása és a diákotthon nevelő- és gazdasági munkájának vezetése között. Kiváló sportszakemberi erényei mellett kiemelkedő pedagógiai érzékkel rendelkező, a kultúra minden ága – kiváltképpen a zene, a színház, a népművészet – iránt nagy figyelemmel érdeklődő nevelői egyéniség volt, akit tanítványai rajongással szerettek kollégái, hivatali munkatársai egyaránt őszintén nagyra becsültek.

Mi nevelői pályát választó volt tanítványai, akik az egyetemről elsősorban a szakmai elhivatottságot hoztuk magunkkal, mellette megízlelhettünk valamit a nevelés sokoldalúságából, magasabbrendűségéből, a kultúra igaz értékeiből. Pályánkban, életutunkban ott van egy erős hajtása annak, amit Porcsalmi Lajos ültetett el bennünk.

Mindenki csodálkozott akkori környezetében, mikor ez a kiváló pedagógus 1961-ben felcserélte a gyakorló nevelői munkát a hivatali íróasztallal. Pedig csak vállalta azt a küldetést, hogy a „hivatal” tekintélyét az iskolákban csupán az ilyen felfogású, eredményes pedagógusok fejleszthetik. Nehéz volt neki a búcsúzás, a kollégium vendégkönyvének utolsó lapjára – az utódoknak szóló jókívánságok mellé észrevétlenül azt is beleírta: „Mindenkor szeretettel emlékezve az itt eltöltött időre, és mindig visszavágyva.”

A megyei művelődési osztályon rendkívüli munkabírásával, energikus tevékenységével, jó szervező munkájával, gyakorlati tapasztalataival, a „tettek embereként” hívta fel magára a figyelmet. Elévülhetetlenek az érdemei az akkor gyerekcipőben járó megyei szakközépiskolai hálózat kifejlesztésében. Pályája befejező szakaszán készítette elő a kisújszállási és az újszászi kollégiumok bővítését és kialakítását. Hétvégeken, szabad idejében pedig Szolnokon is várták a pályák és azok a teendők, melyek fontos sport-tisztségeiből adódtak. Nem szerette az irodák monotóniáját. Szívesebben járta az iskolákat, ahol ezer ismerős, köztük sok volt tanítvány várta és fogadta nagy-nagy szeretettel. Tulajdonképpen ezért a lehetőségért szerette a megyei munkakörét is.

Másik támasza a sporttevékenység volt, melyhez szinte élete végéig hű maradt. Nem volt nála boldogabb ember, mint amikor rendszeresen megnyithatta a kezdeményezésére felújított Nagykun Diák-sportviadalt, hiszen az az iskolához kapcsolta; kiállhatott az általa nagyon-nagyon szeretett diák-fiatalság elé, jóra, nemesre buzdíthatta őket. Mondják: élete alkonyán látták végigmenni egykori iskolája folyosóin azt mondogatva, milyen szoros szálak fűzték őt hajdan ide.

Búcsúzott; így vált meg a számára oly kedves alma matertől.

Reánk, utódokra hagyta a sport, az ifjúság az iskola és a Nagykunság szeretetét és a könyvet, amelynek megírásával, úgy érezte, tartozott halála előtt: 1989-ben jelent meg A Nagykun viadalok története című munkája.

Köszönjük, Lajos bácsi!