Újra feketébe borult a kisújszállási sportpálya – elment egy csapattárs, egy régi barát

Még nagyon friss a seb, (hiszen alig telt el néhány hónap, hogy fájó búcsút vettünk Balogh Attilától, Vamostól) mégis sorban kapják a szörnyű híreket a kisújszállási sportbarátok. Néhány hete Dobai Gyuszi, a 80-as évek kőkemény hátvédje távozott közülünk. Rá talán kevesebben emlékeznek már, ahogy szőke hajával, karika lábaival fut a gyepen. Ő volt az a bizonyos védő, aki nem szólt egy szót sem, de a csatárok inkább kerülték vele a közelharcot. Régen minden héten volt egy Ifi-Felnőtt egymás elleni játék, amikor is testközelből érezhettük keménységét. Felelevenedik bennem egy mondat, egy hétvégi bajnoki előtt: csak ennyit mondott, „ja, gyors ez a gyerek is, mint a többi, de fekve ő sem” Hirtelen halála nagyon megérintett bennünket. Gyuszi, nyugodj békében!

Ilyenkor elgondolkodik az ember, ennek mikor lesz vége? Elég ebből, nem akarunk már több rossz hírt. De az élet nem kegyelmez, újra lesújt, könyörtelenül.

Vasárnap futótűzként terjedt a hír, „mit tudsz, hallottad? Sotek…Patyi….(mi csak így hívtuk) meghalt….. Igen, Ő is elment”

Sotús Attila, Ő már a mi korosztályunk. Serdűlő korunktól együtt kergettük a labdát, egészen a NAGYBETŰS NB III-ba jutott bajnokcsapatig. Igen, nagybetűs, mert akkor még nemcsak egy csapat voltunk. A pályán kívül is sülve-főve együtt töltöttük a szabadidőt. Ha nem fociztunk, akkor pecáztunk, motoroztunk. Az itt köttetett barátságok a mai napig ugyanúgy élnek, mit sem fogott rajtuk az idő vasfoga. Mikor a kisúji labdarúgás magasabb szintre jutott, nem is bírtuk sokáig a mellőzést. Először csak mindenfelé kispályás tornákra, bajnokságokra neveztünk, majd létrehoztuk a „legendás” Kisúj II. nagypályás csapatot. Sokszor helyünk sem volt, kiszorultunk a Vásártéri vagy Mezőgép pályára. Hóban, sárban, de az a 15-20 kisúji megint együtt volt. Jóban, rosszban.

Patyi olyan volt a pályán, mint az életben: intelligens, precíz, látott a pályán, ahogy egy közlekedés gépészmérnökhöz illik. De nemcsak az esze, a humoristája is volt a csapatnak. Azóta persze mindenkit elsodort az élet, de sokszor összefutottunk, munka révén, vagy a vízparton. Ekkor se vége, se hossza nem volt a sztoriknak. Persze úgy ment a zrikálás is, mint hajdanán. Rengeteg emlék, meccs, buli stb. Attila semmit nem változott, akkor sem, amikor beteg lett. Vidám volt, mint mindig, szinte sugárzott belőle, hogy legyőzi a rettegett kórt. És meggyógyult, legalábbis ezt gondolta Ő is, mi is. Mikor újra munkába állt, már hittük is. Valójában nem is tudtuk, hogy baj van, pedig volt…..nagyon nagy baj…

Patyi, felfoghatatlan, ami történt. Nagyon fogsz hiányozni! Nyugodj békében! Ezúton is búcsúznak Tőled csapattársaid és régi barátaid, valamint kívánunk megnyugvást, vígasztalódást szeretteidnek!

Farkas Tamás